Ahányszor csak átlapozom a közösségi oldalakat, tele vannak túralehetőségekkel, és gyönyörűséges természeti helyekről készült képekkel és leírásokkal. Valahogy mind úton vagyunk, mind keresünk valamit. Valamit, amit a mindennapokban könnyű elveszíteni.

Az erőnket. Erőt, hogy jelen lehessünk a saját életünkben, hogy a múltban vagy jövőben való bujkálás helyett merjük megélni a jelen pillanatot, hogy legyen erőnk vállalni a felelősséget döntéseinkért. És belül egyszerűen tudjuk, a természet hozzásegít ehhez.

Az anyaföld megtart minket és minden lépéssel kirostálja fáradtságunkat, a hűs patak magával sodorja zavaró érzelmeinket és hangos gondolatainkat, a lágy szellő tova fújja a tegnap gondjait és a holnap kihívásait. Odakint a szerepeink és drámáink nélkül mind egyformák vagyunk… egyszerűen emberek vagyunk. Emberek, akik egy pillanatra mind ugyanazért vannak jelen egy térben, akik egy pillanatra egy célért egy irányba néznek. Annak pedig ereje van.

Amikor egy helyhez figyelem, közös élmény és közös szándék kapcsolódik, az a hely megváltozik. Nem varázslattól, vagy azért, mert különleges, hanem attól, hogy jelentést adunk neki.

A természet megőrzi az erőnket, a közösség erejét, a szeretet erejét. Napról napra minden kacaj, minden könnycsepp, minden baráti és szerelmes ölelés, minden őszinte szó, minden csodálkozás, eszmélés, megértés és elengedés erősebbé teszi. A felismerés, hogy az egyedi utak is összeérnek, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mind egyek vagyunk és az emberek közösségéhez tartozunk.

Az erőhely nem egy titokzatos pont a világban, hanem egy olyan hely, ahol valódi megélések történtek. Ahol emberek együtt voltak – őszintén, figyelemmel, jelenléttel. Ahol volt közös öröm… és közös csend.

Ezek a pillanatok nem tűnnek el nyomtalanul. Ott maradnak a hely emlékezetében. A fák leveleit zörgető szélben… A föld csendjében, mély rétegeiben… A víz tükrében, a szomjunkat oltó forrás hűvösségében… A tűz pattogásában, amely újra és újra életre kelti az együttlét melegét.

És amikor visszatérünk vagy csak visszagondolunk egy ilyen helyre, nemcsak a tájat látjuk viszont, hanem átérezzük azt is, amit ott átéltünk. Én ezt hívom erőnek. Hogy emlékezünk arra, kik voltunk ott, és nyomban újra feltöltődünk ezzel az erővel.

Ha pedig egy hely erőssé teszi az embereket, méltán hívhatjuk őket erőhelynek.

És amikor legközelebb megállunk egy helyen, mert ott „jó” lenni, jusson eszünkbe, hogy ez azért van, mert emberek, akik előttünk jártak, ott hagyták erejük és szeretetük lenyomatát, a természet pedig megőrizte számunkra azt.

Mi ezekre a lenyomatokra figyelünk. Amikor „együttjárunk” a természetben, feljegyezzük azokat a helyeket, amelyek megtisztultak az életet nem támogató energiáktól, és ahol jelen van a közösség ereje, az egység szellemisége, a szeretet ereje.